2. rész
Derengés
Vakító fény,
ijedt kiabálás, hangzavar.
Sherlock
csak ült az előtérben, és felhúzta a szemöldökét. Egy sürgősségin ennyit nem
szoktak foglalkozni egy új beteggel. Pláne nem ilyen hisztérikusan.
Mellkasi
sérülés lehet, hirtelen lövöldözés, sok vért veszített: rengeteg vérkészítményt
visznek be. Valószínűleg már nem tér magához, de értékes ember lehet. Maga a
főorvos kezd bele, tehát ismerős útján került ide a beteg, vagy valami magas
állami szerv parancsa. Mycroftra ismerek benne. Valamelyik informátor,
alapfontosságú információkkal. Az orvos nemrég érkezett, kipihent, a legjobb sebész
a városban, rendezett lelki és családi élettel: fontos, hogy a keze ne
remegjen. A többiek összeszokott csapat: fontos, hogy ne hibázzanak. Az orvos idegesen telefonál, és vár: szervet
kér, sürgősen, különben megvárná, hogy visszahívják. Fontos beteg, de esélye
sincs. Az egyik ápolónő titokban kiszökik, zsebéből rózsafejet húz elő:
telefonálni szalad a pasijának, este lehet, hogy a kezét is megkérik. Valószínűleg
késik a beteg, másképp nem merné.
Milyen
kaotikus egy kórház sürgősségije így, hogy akik itt dolgoznak, ennyire
rettegnek a haláltól. Pedig ha félretennék, egész érdekes dolgokat
tapasztalhatnánk. A halálfélelem a legfontosabb információkat tartja vissza
ilyenkor, és pont azoknál, akiknek a leginkább kéne. Aki halni készül, nem fog
segíteni, mert vagy leköti az, hogy retteg, vagy alig várja az új kalandot.
Megrázta a
fejét. Sosem szokott így elmélkedni, legfeljebb Mycroft vagy apa mond
ilyeneket, ha kicsit több sherryt ittak a vasárnapi ebéd után.
Hirtelen
futott be a helikopter.
A beteg
sápadtbőrű, magas fehér férfi a
szokottnál is sápadtabban feküdt a kórházi ágyon. A vak is láthatta, hogy
utolsó perceit éli. A halálos fehérség mellett
ellenpontnak ott volt a vörös: mindet vér borított, rengeteg piros
vér... A beteg mellkasából már csak szivárgott.
A beteg
megérkezik.
„Adrenalint!
Vérnyomást fel nyomni! Elveszítjük!” A falak fehérek, a ruhák zöldek, az arcok
vörösek a kiáltásoktól és a stressztől.
Sherlock
türelmetlenkedni kezdett: Mollyt várta, de a lány nem jelent meg, pedig mondta
neki a telefonba, hogy csak beugrik hozzá... vagy csak akarta? És mikor
akadályozta őt az a pár lépcsőfok? Amikor meglátta Johnt, hirtelen
megnyugodott, furcsa módon örömet érzett.
Nem kell akkor felhívni, kivárni, amíg John lenyugszik, mert nyilván az
ágyból vagy a kádból rángatja ki, és mehetnek a legutóbbi gyilkosság
helyszínére, bár már most biztos volt, hogy a közeli házban lakó
vízvezetékszerelő a gyilkos.
Várjunk
csak.
Őt már
elkapták, azonnal vallomást tett, és még
a fogdában tett öngyilkossági kísérletét is meg lehetett akadályozni, mert John
két mondatából Sherlock erre is rá tudott jönni.
Akkor mit
keres itt?
John szemei
vörösek, a keze véres. Arca nem pusztán fáradtan szürke, ez az ember teljesen
kifordult önmagából. Vonásai kuszák: mintha összetörték volna. Mindig érzelmes
volt, de ez most más. Ez mégcsak nem is gyász. Ez LELKIFURDALÁS és VESZTESÉG.
Mintha ő halt volna meg: John mindig is empatikus volt. De kit sirat? Hiszen
Maryn kívül csak ő volt neki. Senki más mély kapcsolat, legfeljebb Mrs. Hudson
mint anyapótlék.
Nyitotta a
száját, de nem tudta. Lépni sem tudott, száját sem nyitni.˙ÉREZNI kezdett. Nem a testét, hanem valami mélységet: a belső szemei előtt
megjelentek rengetegen, sok-sok arc, könnyben úszva, dühösen vagy a fájdalomtól
ordítva... A szíve majd megszakadt, és
záporoztak a könnyei: szerette volna megváltani a világot! Soha többé, betegség,
veszteség. Ilyen az őrület? Csak nézni
tudta Johnt, majd hirtelen ott találta magát John mellettt. Karját emelte, hogy
John vállára tegye, de ez sem sikerült. Mintha kezei sem lennének. „John, nézz rám,
nem hiszem el, hogy nem látsz! John! Mi történt, John?” Válasz nincs, csak egy
sokkoló hang, ami Johnból feltört, de Sherlock nem tudott mit kezdeni vele.
John sikoltva zokogott, majd megjelent mellette egy fehér kar, ami viszont át
tudta ölelni. Mary volt az. Terhes, hűséges, sorsban átkozott Mary, aki
Sherlockhoz hasonlóan szintén az elárvultak csapatához tartozott. Mary
áthatóan nézett rá, majd az ő szemeiből is könnyek csorogtak. Kezével megfogta
Sherlock vállát, bátorítóan pislantott. Aztán Johnt kezdte pátyolgatni, aki
teljesen elgyengülten dőlt vállára.
Megjelent
Molly is, meglepően nyugodtan. Kezet fogott Maryvel, Johnnak adott egy
nyugtatót, és egy pohár vizet is hozott a mosdóból. John enerváltan vette be a
pirulát, és hagyta, hogy mondjanak neki, csináljanak vele, amit akarnak. A lány is sápadt volt, és nyugalma mindenkit
megtévesztett volna, de Maryt nem. John tudta, hgoy itt egy másik dráma készül,
ami átcsaphat tragédiába, ezért beszélni kezdett Mollyhoz. Felhozta azt a régi
karácsonyt, számos emléküket, így Molly csakhamar zokogni kezdett. Könnyeivel
együtt folyt el a korábban meghozott döntés határozottsága is. Ha Sherlock,
akkor ő is...
Hátranézett, és ő is meglátta a mellettük letarolva ülő Sherlockot. Pontosabban
nem őt. Csak a szemeit. Halkan sikoltott, aztán megrázta a fejét. Megtörölte a
szemét, az orrát, majd felpattant.
-
Hozok
kávét az automatából. – mondta
csendesen, de ellentmondást nem tűrően.
-
Hogy
kerülök én ide?! Az előbb még az erdőben voltam, útban a szobám felé... –
kérdezi Sherlock Mollytól, és a kórház képe szétesik, apró darabra. Helyette
megjelenik a Baker Street. Minden a régi benne, csodaszép, csak egyvalami
furcsa. A fotel. John hiánya ül benne, maga John nem. Csak egy fájó űr, hogy
John soha többé, soha. És mégsem lehet meghalni, hanem tovább kell vonszolni a
napokat. És ez így van jól. Aztán ez a kép is szétpattan...
Sherlock hörögve riadt fel, így jött rá, hogy álmában egyszerűen
nem vett levegőt. Úszott a verítékben, ezért felkelt, hgoy legalább pizsamát
váltson. Ahogy a fürdőszoba felé tartott, az ablak előtt lenyűgözve nézte a
napkeltét: a fények, a felhők, a reggel narancssárgás árnyalata mind-mind egy
elfeledett arcot idézett. Egy copfos lányét, aki valami miatt nagyon fontos
volt... Hirtelen elfordult, valami furcsát érzett, illetve valaminek a HIÁNYÁT. Megszagolta a pizsamafelsőt, és rádöbbent, hogy nincs szüksége fürdésre, mert nem lett piszkos, nem lett még izzadt sem. Itt mintha néhány életfunkciónak vége volna... Nem emlékszik a legutóbbi vacsorára pl., se az időtöltésekre.
Hm.
EZ nem lehet. Sherlock Holmes vagy, te nyavalyás, tartsd a szintet! Egy kis droghiány miatt nem puhulhatsz el!
Évek óta nem szedtem semmit. John sem engedné. Mycroft
pedig.... No igen, ő küldött ide. Legalábbis korábban mindig ilyen helyekre küldött,
hogy leszokj. Ez csak feltételezés, nincs rá bizonyíték, vigyázz, Sherlock,
kezdesz slamposodni!
Nézzünk körül! A falak aranyzöldek és lilák, tehát ez egy nem
konvencionális gyógyintézmény. De hogy
mikor is került ide, és miért is, az már nem tiszta. Freud idején voltak ilyen
gyógyintézmények, még a csempék mintája is szecessziós, inkább lehangoló, nem
passzol egy ilyen helyhez. Eddig vagy hipermodern fém és fehér helyeken
próbálták helyre parancsolni az agyát, hol pedig szakadt, hetvenes évekbeli retrós,
narancs-barna-piros műanyagkasznikban.
Mintha nem is az én évszázadom lenne.
Kilopózott a folyosóra. Vastag szőnyeg, perzsamintás. Ez
tehát az előbbi típusú, méregdrága hely, gondolom, Mycroft itt gyógyíttatja a
némileg bekattant embereit. A felelősséget nézve meg is értem. Mellesleg minden
hangot lefog, tehát a hely inkább pihenésre szolgál.
A falakon festmények, szinte minden korszakból, mint egy
családi vérvonal ikonosztáza, kivéve, hogy helyenként még őskori mázolmányok is
megjelentek. Az egyik sarokban egy kép:
mintha már látta volna. A lány, a felhőről!
Fontos, de honnét fontos ő nekem?
Mozgást hallott: tovább lopózott a folyosón, de a társalgóba
már nem ment be. Megbújt az egyik falhasadékban: épp időben, mert elhaladt
előtte valaki.
Meghűlt benne a vér. Fehér alak ment el előtte, fehérhajú,
fehérbőrű, áttetsző vonások, és körvonalak..
A falak lassan színt váltottak: csempéből tapétába, a
padlót csakhamar szőnyegpadló borította.
A festmények nagy része eltűnt, helyettük fotók jelentek meg a falakon. Ahol a
copfos lány volt, ott most ... JOHN. Az ő fotója. Valami elhomályosította:
hirtelen előtte állt az alak, és rámosolygott.
Bár az lenne, hogy betéptem!
Minden elsötétült. A ffene. Már megint.